Az élet(et) írja, írja…[1]  
    Az élet(történet) olvasása Szabó Lőrinc Vers és valóságában  
       
    MENYHÉRT Anna  
       
       
       
       
▪▪Az írás eredeti megjelenési helye:
 
Ua. = Menyhért Anna, Egy olvasó alibije, Bp., Kijárat, 2002, 63–86.
 
 
 
 
 
 
 

 

   A Vers és valóság[2], amelynek két kötetében Szabó Lőrinc saját verseihez fűzött, „íródeákjának” (kinek kiléte máig homályban maradt) diktált kommentárjait olvashatjuk, a maga nemében páratlan képződmény. Szabó Lőrinc minden versét megmagyarázza, ha csak egy mondattal is, de nem ez az általános: kommentárjaiból – sokszor kisebb, esetenként több szálon futó történetek kíséretében – megtudhatjuk, hol, mikor, milyen esemény, milyen kiváltó ok (szerelmek, konfliktusok, utazások, olvasmányélmények, családi élet, felkérések, hirtelen jött ihlet-hangulat) kapcsán írta a verset, kiről, kihez szól, kik s milyen módon (esetleg a vers szövegben ki nem mondottan, vagy a diktálás idején is titkosnak maradóan, csak utalásokban jelzetten) érintettek a vers létrejöttében, milyen viszony fűzte Szabó Lőrincet ezekhez a személyekhez, valamint hogy mikor milyen verstechnikát alkalmazott, milyen magyar és világirodalmi hatások érték, és hogyan értékeli életműve egészének összefüggéseiben az adott művet.  
    Bizonyára a könyv szokatlansága, egyedisége váltja ki az egyik első olvasói kérdést, amely nem számottevő, és leginkább pozitív értelemben vett tanácstalansággal jellemezhető recepcióját is uralja: mit kezdjünk vele, hogyan olvassuk?[3] Többféle javaslat is felmerül erre nézve: Kenyeres Zoltán a Vers és valóságot a személyességnek az irodalomba való visszatéréséhez, az életrajzok iránti fokozódó érdeklődéshez köti, amelynek értelmében „az embereket újra érdekelni kezdi az irodalom élet felé fordított arca”[4], műfajilag pedig az emlékirathoz, az (önéletrajzi) regényhez tartja közelállónak.[5] Elvetve azt a feltevést, mely szerint „önéletrajzi irodalomtörténeti (segéd-) dokumentum lenne”, Margócsy István „poétikai vallomássorozat”-nak[6] nevezi a könyvet, hangsúlyozva, hogy „a szerző szinte kifordítja a megszokott emlékezéssémát, s nem az életét írja le, az élet eseménydús folyásának leírásába szőve bele a művek megírásának, megszületésének történetét (…), hanem a művekből indul ki, lényegében csak azokat tekinti igazi, megmagyarázandó, körülírandó élettényeknek….”[7] Fogarassy Miklós fő problémája, hogy vajon „az önéletrajzi, konfesszionális kommentár tényleg elősegíti-e azt, hogy [Szabó Lőrinc] poézisének értékeit, lényegét megragadjuk”[8], s „abnormis méretű irodalmi »csemegé«” -nek[9] tartja a Vers és valóságot. Műfaji hovatartozásra vonatkozó következtetése (mely Margócsyénak éppen fordítottja) értelmében a könyv „document humain (et litteraire)”-ként[10] olvasandó, vagyis oda jut, ahova (valószínűleg) a könyv legtöbb olvasója: az olvasás irányító-szervező elveként a hasznosíthatóságot választja.[11] (Ennek az olvasási stratégiának az előfordulási valószínűségét az is növelheti, hogy a kommentárok egy része katalógus jellegű, főként mert Szabó Lőrinc, úgy tűnik, kötelezőnek érzi, illetve a vállalkozás sikere feltételének tekinti, hogy minden egyes versről mondjon valamit. Ha egy vers éppenséggel nem idéz fel semmiféle emlékfoszlányt, akkor poétikai értékelést, jegyzetet mellékel hozzá, mintegy arra biztatva az olvasót, döntse el, „kell-e” neki. Ilyen például az Uránia egymondatos kommentárja: „Babitsos, georgés stilizálás, antikizált hangulat.”[12] )  
    A hasznosíthatóság mint szelektáló olvasás értelmében a felhasználó nem törekszik a könyv értelmezésére, csupán elveszi belőle, amire szüksége van: egy-egy vers magyarázatát.[13] A könyv az egyik – segédlet- – funkcióját ezzel beteljesíti. Szövegegyüttesként való értelmezéséhez azonban ez a stratégia nem elegendő, ehhez a kommentárok és a versek viszonyának vizsgálatára is szükség van.  
    A kommentárok egyfelől összefűzik a verseket, egy narratíva keretén belül elhelyezve őket, másfelől azonban ez az elrendezettség, ez a „személyesség” mégsem kielégítő: a kommentárok zavarják az olvasó líraolvasásnál szokásos arcrajzoló tevékenységét. A verseket kommentáló „én” maga is megrajzol egy (több) vers-arcot, amely nem feltétlenül esik egybe az olvasó elképzeléseiben élővel, s azzal sem, amelyet az eközben a kommentárokhoz társít. A kommentáló, emlékező „én” sokszor bizonytalan is: ahogyan emlékezetéből előhívott „énje” a történteket a felidézés pillanatában értékeli, nem mindig egyezik meg a kommentált vers nyújtotta értékeléssel.  
    Ennek az „én így emlékszem–na de azt is én írtam” hasadásállapotnak[14] szép példája a Nincs rád időm és a Mitológia című versekhez tartozó történet: miután az első vers kommentárjában a vers címzettjével való viszonyát Szabó Lőrinc „nem komoly kapcsolat”-nak minősítette[15], az említett nőt pedig láthatólag nem tartotta meg jó emlékezetében (a nevére sem emlékszik, „emberi és szellemi ürességéről” beszél), az ehhez a nőhöz szóló második vers kommentárjában visszatér a történetre és értékelésére.[16] Itt először úgy tűnik, mintha a nőt pozitív színben feltüntető vers „emlékezne” jobban az egykori érzelem nagyságára, utóbb azonban az emlékező a vers és emlékezet ellentéte miatt létrejövő énazonosság-hiányt, múlt és jelen e disszonanciáját egy poétikai jellegű megfigyelés (a szerelmes [versek] költői túlzásra való hajlama) segítségével mégis feloldja, vagyis, a múltbeli „vers-énnel” szemben mégis a jelenbeli, emlékező „énnek” lesz igaza. Jól látható itt, hogy miként igazolja a kommentárban az emlékező, a jelenbeli „én” az emlékezetét meghatározó élettörténetet (a „valóságot”), szemben a vers fiktív narratívájával, hasonlóan ahhoz, ahogyan Szabó Lőrinc egyébként is folyamatosan[17], helyenként pedig kifejezetten naivan helyesbíti a fikciót: „Ami a könyv nyitóversét illeti, nem bottal indultam hazulról, és kutyám sohasem volt. Mindez mese, képzelődés, stilizálás, jelkép (főképp az utolsó).”[18]  
    Szabó Lőrinc talán az ellen védekezik, hogy emlékezetbeli narratíváján úrrá legyen a versek fiktív narratívája: „Ezen a versen is látom, hogy a költők sokszor olyasmit is megírnak, leírnak, amit nem akarnak, amit nem annak a jelentésnek szánnak, aminek fogadják őket. Kikerülhetetlenül együtt jár ez a képes, a jelképes, és egyáltalán minden erősebben érzelmi kifejezésmóddal. A költő tulajdonképpen mindig téved vagy hazudik, annyira kiszolgáltatja magát a pillanat rohamainak, a szép kifejezés pedig lassan úgy hat, mintha igazság volna, s idővel csakugyan az lesz.”[19] Az emlékező, a szövegekbe foglalt fiktív múltat korrigálni próbáló beszélő tulajdonképpen egyfajta nyelvi hatóerő ellen küzd, a sokszor mondott, a már ismert történetvariáció valósággá (performatívvá) válásával próbál szembeszállni, s ebben a (minden valószínűség szerint kudarcra ítéltetett) küzdelemben benne rejlik egyfelől a (saját) nyelv (másokra) gyakorolt hatásának felismerése[20], másfelől a fikció valóság feletti eluralkodásától való félelem szülte törekvés e hatás kontrollálására. E törekvés pedig abból a vélekedésből származhat, hogy a saját nyelv utóhatása a beszélő által befolyásolható. Ez az elképzelés azonban téves, mégpedig Szabó Lőrinc rendszerén belül, bár általa nem beismerten: hiszen ha a beszélő befolyásolhatná szövegeinek további sorsát, nem lenne szükség a kommentárokra, a versek magukért beszélnének. Igaz ugyan, hogy a könyv – valószínűleg éppen a fentiekkel összefüggésben – már címében is éles határt von „vers” és „valóság”, vagyis költői fikció és személyes magyarázat, élettörténet közé, s ha ezt a szétválasztást elfogadjuk, azt is el kellene fogadnunk, hogy a magyarázó szöveg lefedi a valóságot, pontos képet adva róla[21], míg a költői szöveg – lévén fiktív – nem.  
    De vajon figyelmen kívül hagyható-e, hogy a kommentár is szöveg, s mint ilyen, működési módját tekintve talán közelebb áll a „vershez”, mint a „valósághoz”? Szabó Lőrinc e tekintetben sem kínál könnyű megoldást, hiszen erre az ellenérvre is van előre válasza: nevezetesen a diktálás aktusa és az íródeák jelenléte.  
    A diktáló versmagyarázat talányos vágya (amely korábban is jelentkezett már Szabó Lőrincnél[22]) összefüggésbe hozható költészetének dialogikus karakterével: a diktálás ebben az értelemben a szerző és olvasó közötti dialógus színre vitelének, meg-valós-ításának – a vers valósággá tételének – egy válfaja. Az íródeák átmenet beszélgetőtárs, implicit és konkrét olvasó között, s ahogy a bahtyini dialógus-elgondolásokban a beszédet meghatározza az, akihez szól, úgy érzékelhető a „néma” íródeák hatása a kommentárok szövegében: a kommentárok mintegy az ő le nem jegyzett kérdéseire is válaszolnak.[23] Az íródeák jelenléte a megosztás, a közvetlen visszaigazolás lehetőségét nyújtja a szerzőnek, alkalmat ad a szerző (szöveg) és olvasó közti alapvető aszimmetria[24] időleges feloldására: hiszen míg a szerző verse az olvasó valóságába, életvilágába hatol be, addig ez fordítva nem működik, hacsak nem diktálás közben, amikor is – bár a szerzői és olvasói pozíciók itt sem felcserélhetők – a szerző érzékelheti jegyzővé tett olvasója jelenlétét, vagy – és a fentiek fényében talán ez a fontosabb – tetten érheti, a valóságban láthatja verse hatását, úgy, hogy közben irányíthatja az olvasót – „diktál” neki. A szerző által íródeákjának diktált szöveg tehát minden valószínűség szerint a legközelebb áll ahhoz, hogy a valóság, a valós beszélgetés „hű lenyomata” legyen. A létrejövő szöveg ebben az értelemben jegyzőkönyv, amely az elhangzottakat rögzíti.[25]  
    A Fény, fény, fény című kötethez mellékelt bevezető szöveg a versek és a kommentárok közötti kapcsolatot a következőképpen értelmezi: „Mielőtt a versekhez kezdenék, egy verseken kívüli megjegyzést hadd tegyek. Miután én itt most úgy feltárom magamat, mintha becstelenségeimben a becsület és gyónás arkangyala volnék, roppantul szégyellnem kell magamat a sok árulásért, amit fecsegéseimmel elkövetek. De nemcsak második személyeknek vagyok az árulója, hanem bizonyos tekintetben magamról is félrevezetem e sorok leíróját. – Magamról azzal okozok félreértést, hogy véletlen és jelentéktelen eseteknek is szájat adok, csak azért, mert irodalmi nyom »rákényszerít«, holott esetleg jellemzőbb és jelentősebb és érdekesebb szerelmi barátságról szükségképpen hallgatok…”[26] Itt Szabó Lőrinc reflektál is a Vers és valóság egyik fontos jellemvonására, arra, hogy alapvetően nem az életet magyarázza a versekkel, mint azt a lenyomat-elképzelés jegyében várhatnánk, hanem a verseket az élettel. Ez az emlékezőt óhatatlanul szelekcióra készteti, a szövegben észlelhető hiányérzete pedig abból fakadhat, hogy ily módon a verseknek kommentárként alárendelt élettörténet – a „valóság” – viszont mégsem „adható vissza” a maga „teljességében”, a versek nyomán kibontakozó másik valóság nem felel meg annak, aminek elvben nyoma: az emlékezetben őrzött élettörténet valóságának. A „vers-énnek” az „irodalmi nyom” követése révén megrajzolt történetei tehát a valóságos, a kommentáló „én” szempontjából félrevezetést (is) jelentenek. Az emlékező „énnek” azért nem sikerülhet a versek melletti valóságot létrehoznia, mert nemcsak a lejegyzővel van dialógusviszonyban – amennyiben annak érdeklődése is befolyásolja az emlékezés szelektív történetképzését –, hanem a verssel is, mely bár nyom, vagyis történet a múltról, de nem befejezett, vagyis azt is meghatározza, hogy az emlékező milyen élettörténetet állít össze. Ebben az értelemben a vers valósága mégis erősebbnek bizonyul, mint az életé, vagy legalábbis vele egyenrangúnak, hiszen mint nyom, a vers az emlékezet alakítója, amely utóbbi ezért csak vele kölcsönhatásban találhat rá bármiféle magyarázatot.  
    Bár a cím adta keret valóság és vers viszonyában ok-okozati viszonyt implikál, legalábbis abban a paradigmában, amelyben valóság és fikció viszonya mimetikusan értelmeződik, és amelynek hatása Szabó Lőrinc versmagyarázó tevékenységére, mint láttuk, nem elhanyagolható, kérdés, hogy a Vers és valóság milyen alternatívákat kínál még vers és „valóság” viszonyának értelmezhetőségére.  
       
       
   
 

Éjféli közjáték

  
     
     
    Esett és fújt; mint a sörét, úgy  
    vert minden csepp, úgy süvitett;  
    de a Háromcsőrű Kacsá-ban,  
    hová behajtott a hideg,  
    forralt bor és fűtött kemence  
    mellett megenyhűlt a világ  
    és zene kavargott a füstben  
    és szinte riszálta magát:  
        „Szőrösarcú kis cica,  
         hol jártál az éccaka,  
         titokba?”  
     
     
 
   
    Még vacogott bennem a lélek,  
    de a nóta már megfogott  
    s irígyen néztem a sarokba,  
    ahol két csöndes és nyugodt  
    úr mulatott… Maguk helyett a  
    prímást nótáztatták fanyar  
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam  
    s pattogva dünnyögött a dal:  
        „Szőrszál szitába,  
         asszony az ágyba,  
         hosszába!”  
     
     
 
   
    Telt az idő… Az urak ittak,  
    mulattak „személytelenűl”…  
    Néztem, aztán elúntam őket,  
    éreztem, pillám nehezűl…  
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,  
    cigány és vonó mit mesélt,  
    mit rögtönzött, de annyi biztos,  
    hogy a cicára visszatért:  
        „Pirosszájú kis cica,  
         mit ettél az éccaka  
         titokba?”  
       
       
 
   
    És altatót zsongott a lárma  
    és altatót zsongott a bor:  
    az asszony hosszában, utána  
    keresztben úszott valahol:  
    egybefolyt bennem nóta, álom,  
    meg a Háromcsőrű Kacsa  
    s már csak végtelen messzeségből  
    huncutkodott a muzsika:  
        „Pirosszájú kis cica,  
         húst ettél az éccaka  
         titokba!”  
     
     
 
   
    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld  
    darabokban szakadt reám  
    Felriadtam: … két tenyerével  
    nyúzta bőgőjét a cigány,  
    az egyik úr az öklét rázta  
    s valami bestiát szidott  
    és vörösen s a hegedűvel  
    versenyt sivítva bőgte, hogy:  
      „Pirosszájú kis cica,  
      vessz meg még az éccaka  
      titokba!”  
       
       
 
   
    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik  
    fizetett. – Még az éccaka! –  
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –  
    Elhallgatott a muzsika.  
    Mind hallgattunk. A két úr elment  
    Csönd. Kint az eső harsogott.  
    Aztán cincogva és kajánul  
    újra rákezdte a sarok:  
      „Szőrösarcú kis cica,  
      hol jártál az éccaka,  
      titokba?”  
 
       
       
    A kommentár:  
    „Közel az Erzsébet-híd budai hídfőjénél volt randevúm. Az illető valamiért nem jött el. Ellenben havas jégeső szakadt a nyakamba. Vaktában menekültem előle és egy kocsiskocsmába vetődtem be, azt hiszem a Döbrentei utcában. (Tehát télvége lehetett.) Undok, de érdekes két szoba volt a söntésen kívül, az egyikben padkás kemence. Ott két férfi mulatott borral és cigánnyal. Mivel annyira átfáztam, bort és vacsorát rendeltem. Nálunk csupán bécsiszeletet lehet kapni, mondta a pincérlány. A meleg és az étel meg a bor kissé elzsongított, elaltatott… A többi aztán úgy történt, ahogy a vers mondja. Lehet, hogy már évek óta divatban volt a »szőrös szájú kis cicá«-ról szóló sanzon, én ott hallottam először, az ugrasztotta ki a szomorúbbik idegen férfiból a fájdalmat, amely egyszerre magamhoz térített. A nóta refrénjét nem tudtam pontosan, én állítottam össze valami effélét a strófák szükségletének megfelelően. – A költemény húsvétkor jelent meg a Pesti Naplóban. A következő vasárnap nagy írótársaság volt nálam; egyszer csak jelenti a lány, hogy egy úr csengetett be és tisztelegni kíván, úgy hívják, hogy a »Háromcsőrű Kacsa«. Nem értettük a dolgot. Elébe mentem. Kiderült, hogy a kérdéses kocsma bérlője. Elmondta, már bent a kollégáim előtt, hogy húga, aki a Háromcsőrű Kacsa pénztárosnője, húsvétvasárnap délelőtt a Dunaparton ült a Bristol szálloda teraszán és napsütésben az újságokat lapozta, majd olvasni kezdte az én versemet. Egyszerre csak rémülten felfigyelt, mert a kezdőstrófában már szerepelt az ő kocsmájuk neve. »Jaj, mi lesz itt?« szívdobogva olvasta tovább, aztán megnyugodott, a lapot kitépte a nádkeretből és taxin rohant haza. A Döbrentei utcában mutatta a verset a bátyjának, s az rögtön felismerte a nagy reklám értékét (amire nekem eszemágában sem volt gondolni). Annál inkább, mert máris megszólalt náluk a telefon, és valaki az iránt érdeklődött, hogy lehet-e náluk vacsoraasztalt foglalni. S még aznap további telefonok, este pedig autós vendégek érkeztek ebbe a füstös, piszkos, büdös kocsmába: az emberek olyan jól akartak mulatni, úgy látszik, amilyen jó mulatást a vers ábrázol.  
    A kacsás ember mindezt sok színnel előadta és az egész jelenvolt társaságot meghívta avatóünnepségre. Közben ugyanis rendes cigányt szerződtettek, majd szakácsot stb. Még később a helyiségeket tolnai pingálóasszonyok népiesre kifestették és megindult a karrierjük: éjszakai látványosság, párizsi Montmartre-i romantika és éjszakai Ibusz-autóbuszok megállóhelye lett a Háromcsőrű Kacsából. Az avatóünnepségre még Nagyklára adott főzési tanácsokat, hiszen annyira tájékozatlanok voltak, hogy a spárgának még akkor is levágták és eldobták a bimbait. A Napló-beli vers bekeretezve az egyik falon lógott, nagy vendégkönyv gyűjtötte a látogatók nevét. Nyárra már az udvaron zöld helyiségük is lett és azt hiszem, nem volt író és művész, hogy meg ne fordult volna ott. Számtalan üdvözlőlapot láttam a Kacsa kosztjának és hangulatának magasztalásával külföldről a világ minden nyelvén, még a Csendes-óceánról is. Szóval én itt egy hatalmas közgazdasági fellendülést idéztem elő. Egy-két év múlva a dolgot még fokozta az, hogy volt szerkesztőtársam, Mihályfi Ernő, aki akkor a 8 Órai Újság-ot szerkesztette, riportot írt erről a pesti nevezetességről, azzal a címmel, hogy: Egy vers csodát tesz.  
    Hálásak is voltak nekünk a kacsások, Lócinak ajándékozott a férfi egy ötpengős fényképezőgépet és egy fél boxkesztyűt. A tulajdonos ugyanis mellesleg boxbajnok is volt. 1943-ban vagy 44-ben aztán szerződési zavarok és talán a hozott zsidótörvények miatt az eredeti bérlők kikerültek az üzletből s a Kacsa lassan elsorvadt. Karrierjét egy vers és a csodálatos cím okozta: képzeljetek el egy kacsát, amelyik annyira szomjas, hogy csak három csőrrel tudja oltani a benne égő tűzet. Az ostrom után a tulajdonos nővérével egyszer-kétszer még találkoztam, kávézója volt a kultuszminisztérium mellett és mint élete nagy romantikus korszakát emlegette a Háromcsőrű hős időket.  
    Nekem érdekes volt, hogy egyszer, a fellendülés kezdetén, két férfi a kocsmában jelentkezett azzal, hogy ők voltak a versben szereplő emberek, egyik a duhaj, a másik a csillapító barátja.”[27]  
    Az Éjféli közjáték már maga is vers és valóság viszonyáról beszél, és különösen feltűnő ez a tematizáltság, ha a hozzá mellékelt kommentárt is figyelembe vesszük. Ez utóbbi sokban különbözik a Vers és valóság kommentárjainak nagy részétől, elsősorban mert önmagában is megálló kis történetként, sőt, akár novellaként (vagyis fikcióként) is olvasható, másodsorban pedig mert ezzel összefüggésben valójában nem(csak) a versbeli történetet magyarázza. Miután ugyanis a kommentár bevezető soraiban Szabó Lőrinc megad néhány kiegészítő információt, a vers előzményeit (pontosan hol volt a vendéglő, hogyan került ő oda), a versről nem beszél, hanem rábízza magát, vagyis a verset igaznak, nem korrigálandónak fogadja el. („A többi aztán úgy történt, ahogy a vers mondja.”) Ezután szól néhány szót a vendéglőben hallott nótáról, illetve refrénjének versbeli kiegészítéséről (itt tehát mégis megbízhatatlan a vers), de a kommentár ezután kezdődő leghosszabb részében már a vers utóéletét, vagyis a „valóságra” gyakorolt hatását tárgyalja.  
    Vers és valóság több lépcsőben és több szálon kerül egymással kapcsolatba a versben és a kommentárban: az alapvers (időrendi sorrendben) a vendéglőben felhangzó nóta, amelyet megelőz Szabó Lőrinc „valóságos” kocsmai estéje; az Éjféli közjáték mindkettőt magában foglalja, ezt követi a kocsmatulajdonos kommentárbeli versolvasó „valósága”, a vers reklámértékének következményei, majd az erről szóló Egy vers csodát tesz című újságcikk, s végül a kommentár.  
    Ez a vonulat vers és valóság pontos elkülöníthetőségével fémjelezhető, valamint egymásra hatásuk feltérképezésével, időbeli egymásutánba állításával. A megjelenő „én”-ek közül idetartozik egyfelől a kommentár „énje”, aki ezt a szabályos történet-keretet létrehozza, valamint a vers „énje”, aki szintén képes valóság és fikció elválasztására, pontosabban, megvan az arra való képessége, hogy lássa, a kettő mikor folyik egymásba, és erre rögtön fel is hívja az olvasó figyelmét: az elalvás előtti állapot leírásakor először jelzi az álom közeledtét („éreztem, pillám nehezűl… / Fáradt voltam…”), majd az álomba való átbillenést („És altatót zsongott a lárma / és altatót zsongott a bor:”), amikor az álmodó folytatja és variálja a hallott dal szövegét (a dal szövege korábban: „»Szőrszál szitába, / asszony az ágyba, / hosszába!«”): „az asszony hosszában, utána / keresztben úszott valahol”, és ezt – jellemzően Szabó Lőrinces megoldással – rögtön, nehogy félreértés essék, meg is magyarázza: „egybefolyt bennem nóta, álom, / meg a Háromcsőrű Kacsa”. E szerint az elgondolás szerint tehát „egybefolyhat” – nyelvileg is – valóság és vers, saját és hallott szöveg, mégpedig az öntudatlan máshol lét „zsongó” állapotaiban, például félálomban vagy részegen.  
    Ugyanakkor vannak mind a versnek, mind a kommentárnak olyan szereplői, akik ezt a kérdést máshogy látják, illetve máshogy élik meg: a két (vagy kétszer két) férfi, a versben a kocsmai mulatók, illetve a kommentár végén felbukkanók, akik magukra ismernek a versbeli alakokban. Rájuk máshogy hat a „vers”, mint a vers és a kommentár „énjére”. A kommentár szerint a nóta „ugrasztotta ki a szomorúbbik idegen férfiból a fájdalmat, amely egyszerre magamhoz térített”, vagyis a történteket egyfajta tükörmozgásként interpretálja, amelynek során az „idegen férfi” a nóta hatására bekövetkező öntudatvesztése, érzelmi állapotba kerülése az „én” azonnali magához – vagyis, ebben az értelemben, a valósághoz – térését váltja ki. A kommentár azonban ezen a ponton ellentmond a versnek, hiszen ott a férfival nem az történik, hogy átlép egyik állapotból a másikba, ahonnan aztán vissza tudna lépni (ezt valószínűleg a kommentár beszélője is érzékeli, azért helyettesíti a saját visszalépésével). A férfi teljes mértékben a nóta világába kerül át. A nóta nem felidéz benne valamit, amit el tud választani a felidézéstől, hanem egyszerűen azonosítja a saját életét, saját valóságát a nóta szövegével, vagyis tulajdonképpen azt mondja ezzel, hogy a felidézett nem választható el a felidézés aktusától – abban konstituálódik. Érdekes módon ez akkor következik be, amikor „titok” már nem titok, a nóta az addigi kérdező („hol járták az éccaka”, „mit ettél az éccaka”), célozgató („asszony az ágyba”) modalitásból válaszba és kijelentésbe („húst ettél az éccaka / titokba!”) vált át, illetve amikorra a nóta egyéb változásaiból (a „kis cica” az első kérdésben „szőrösarcú”, a célozgató kimondásnál nem is szerepel, hanem az „asszony” kerül a helyébe, utána [kvázi az esemény után] pedig már „pirosszájú”) kiderül, mi is történt. Ezután, amikor a „titokba” ismétlése már csak ironikus-hergelő funkciót lát el, a szidalmazó-káromkodó felszólításban („vessz meg még az éccaka / titokba”) azonosítja a férfi saját szólamát a nótáéval – ekkor érzi magáénak.[28]  
    Létezik tehát olyan olvasás, amelyben az „én” érintkezik a verssel, sőt, nem tudja magát – valóságát – elkülöníteni a fikciótól.[29] A fikció itt nem nyom, nem a valóság következménye, hanem maga is valóság: egy a valóság-történetek közül. Ez az olvasásmód azonban veszélyeket rejt magában, az „ént” saját nyelvének elvesztésével fenyegeti. A versbeli másik férfi reakciója („No, ne bolondulj!” – vagyis: ez csak nóta) világosan elárulja, hogy hova sorolja ezt a nyelvvesztő, valóságvesztő állapotot: ugyanoda, ahova a vers és a kommentár „énje”: a bolondság, az álom, a részegség – a nem normális állapotok körébe.  
    A vers és a kommentár „énje” is jelzi azonban, hogy ennek az első férfira jellemző felfogásnak is lehet létjogosultsága, és hogy, ha nem is ezt vallja, de nem zárkózik el tőle teljes mértékben. A versben ezt a célt szolgálja előbb a „személytelenűl”, majd a „kajánul”, a beszélő helyzetértékelését jelző két határozó: „Az urak ittak, / mulattak »személytelenűl«” – addig, amíg a nóta úrrá nem lett egyikükön, valamint, a vers végén, újabb áldozatra – újabb olvasóra – várva: „Aztán cincogva és kajánul / újra rákezdte a sarok: »Szőrösarcú kis cica, / hol jártál az éccaka / titokba?«”  
    A versben a nóta személytelensége a férfi által vált személyességbe. Fontos ebből a szempontból, hogy a nótának nincsen szerzője, vagy beszélője: az utolsó versszakban a „sarok” kezdi rá, korábban a zene („és zene kavargott a füstben / és szinte riszálta magát:”), aztán a dal („s pattogva dünnyögött a dal:”), a muzsika („huncutkodott a muzsika:”), a cigányok pedig csak – mintegy hangszerfunkcióban – megszólaltatják („cigány és vonó mit mesélt”), s abból a szempontból is, hogy itt nem a férfi egy szereplővel vagy beszélővel való azonosulásáról van szó. Hanem arról, hogy a férfi, az olvasó kölcsönöz valóságot a versnek, a saját valóságával vegyítve, arra alkalmazva azt. Nem vers és valóság elhatárolható, az ok-okozatiságban hierarchikus viszonyát láthatjuk itt, hanem a kétfajta, egyenrangú valóságot, vagy kétfajta történetet, az olvasás mechanizmusát, amelynek során a szöveg beteljesíti funkcióját, „életre kel”, az olvasó életvilágával, élettörténetével érintkezik, amely más szempontból szintén felfogható történetként is.  
    A vers persze úgy kezdődik, mint egy mese vagy egy álom.[30] Címe is valami átmenetire utal, ami ráadásul a szellemek órájában következik be. A kommentár is tartalmazza ezt az elemet, a figyelem felhívását a fikció fikció voltára, az álomhoz hasonló minőségére, amikor „A meleg és az étel meg a bor kissé elzsongított, elaltatott…” mondatot három ponttal fejezi be, majd közli: „A többi aztán úgy történt, ahogy a vers mondja.” Mintha azt mondaná, lehet, hogy ez csak álom, mese. Ugyanerre utalhat a kép, a kocsma falán, a bekeretezett vers, a ritkaság képe, meg az újságcikk, a maga kétértelmű címével, a csodatétellel. De emellett ott van a „valódi”, a Szabó Lőrinc-vers története, utóélete, a reklám, a kocsma fellendülése, és a kocsma újonnan, a vers hatására szerzett vendégei, akik „olyan jól akartak mulatni, (…) amilyen jó mulatást a vers ábrázol”, akik úgy akartak olvasni – élni – ahogy a vers mutatja.[31] A kommentár pedig a két férfi említésével végződik, azokéval, akik magukra ismertek a versben. Ha valóban ők voltak azok, akkor már másodszor – és immár nem részegen – történt meg ez velük, ha pedig nem, akkor ez azt mutatja, ami történt, nem volt egyedi eset.  
       
   

♦

  
       
    A narratív identitás különböző – az Alasdair MacIntyre, Louis O. Mink, Paul Ricoeur, Hayden White és David Carr nevekkel fémjelezhető – elméleteiben az élettörténetnek, valamint fikció és valóság összefüggésének többféle értelmezésével találkozunk.  
    MacIntyre szerint, mivel az élet több, mint „individuális cselekedetek és epizódok sorozata”[32], valamiféle egység jellemzi. A cselekedetek attribútuma az érthetőség, ami tulajdonképpen azok kontextusba helyezését jelenti. A kontextus történetként mutatkozik meg, ahhoz hasonlóan, ahogy az egyes megnyilatkozás is „azáltal válik érthetővé, hogy megtalálja helyét egy elbeszélésben”, illetve ahogy a beszédaktusok kontextusa a beszélgetés, amely viszont tág értelemben „az emberi ügyletek formája”. A beszélgetés pedig, csakúgy mint a cselekvés, „színre vitt narratíva”: „…maga a cselekvés alapvetően történeti jellegű. Mivel mindannyian elbeszéléseket élünk meg életünk során, és mivel elbeszélések segítségével értelmezzük saját megélt életünket, ezért alkalmas a narratív forma mások cselekedeteinek megértésére. A történeteket átélik, mielőtt elmondják,[33] kivéve, ha fikcióról van szó.”[34] MacIntyre koncepciójában tehát a valóság, a megélés maga történetszerkezetű, a nem fiktív, a valóságos elbeszélések az átélésben magában „készülnek”, a fikció „mögül” pedig hiányzik a megélés folyamata.[35]  
    Hayden White szerint viszont az események és cselekedetek maguk nem történetszerkezetűek, csak értelmezésük, megközelítésük módja az: „valóságos események megjelenítése kapcsán a narrativitáshoz kapcsolt érték abból a vágyból fakad, hogy e valóságos események az élet olyan koherens, összeszedett, teljes és lezárt képét mutassák, mely csupán képzeletbeli lehet. (…) Vajon a világ valóban jól megírt történetek formájában tárul fel előttünk, központi alannyal, megfelelő bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel, s olyasfajta koherenciával, mely láttatni engedi a »véget« minden kezdetben? Vagy inkább olyan formában mutatkozik meg, mint amilyenre az annalesek és a krónikák utalnak: akár mint egy sorozat, melynek nincsen sem kezdete, sem vége, vagy pedig kezdetek sorozataként, amely megszakad s soha le nem zárul?”[36]  
    Ricoeur (sokrétű és nagyívű, és itt értelemszerűen csak kiragadva idézett) koncepciója szerint az „irodalmi elbeszélések és élettörténetek nemhogy kizárnák, hanem éppen kiegészítik egymást, szembenállásuk ellenére vagy éppen annak segítségével. E dialektika arra emlékeztet bennünket, hogy az elbeszélés már azelőtt része életünknek, mielőtt az életből az írásba száműzetnék, majd visszatér az életbe az elsajátítás sokféle módja szerint…”[37] Az élettörténet itt az élet megnyilvánulási és létmódja („Az életet ama történettel vagy történetekkel tekintjük azonos értelműnek, amelyet, illetve amelyeket elmondunk róla.”[38]), sok más tényező mellett azzal összefüggésben, hogy a narratív természetű történelem sem más, mint az eseményeknek az elrendezésben való értelemadás, a történetírás. Ricouernél mindez az olvasás elméletével is összekapcsolódik: „…a történelem és a fikció is ugyanazokkal a természetesen nem megoldott, de a fenomenológiától felismert és nyelvi jellegű nehézségekkel küszködik. Továbbá, az olvasás elmélete közös teret teremtett a történelem és a fikció keveredésére. Úgy tettünk, mintha elhittük volna, hogy az olvasás csak az irodalmi szövegek befogadását érinti. Márpedig nem kevésbé vagyunk olvasói a történelemnek, mint a regénynek.”[39]  
    Ha pedig a történelem elbeszélés, az elbeszélés pedig az élet elbeszélése is, akkor ebből az következhet, hogy az életet (a „valóságot”) is ugyanúgy olvassuk, mint a szövegeket (a „verseket”). Az olvasáshoz pedig hozzátartozik az újraolvasás, vagyis annak tudata, hogy a kialakított olvasat nem végleges, módosulhat[40], annak megfelelően, hogy életünknek mely pontján és kivel dialógusban tekintünk vissza saját történetünkre, amely érintkezik mások történeteivel, annak mintájára, ahogyan az intertextualitás elméleteinek kidolgozói a szövegek egymáshoz való viszonyát írják le. Ez a több dimenziós folyamat az olvasásban ér össze. Bizonyos szempontból ugyanúgy olvassuk az életet (saját múltunkat és mások történeteit is), mint a szövegeket, tudva azért a különbséget – amely ebben az értelemben leginkább műfajinak nevezhető – valóság és fikció elbeszélései között: élet és szöveg mint történet nem „ugyanolyan” tehát, de olvasásuk módja, a hozzáférés, az értelmezés és az alkalmazás műveletei hasonlítanak egymásra.  
    Ha elfogadjuk, hogy „az emlékezet konstituálja a múlt értelmét”[41], és hogy ez az élettörténet szempontjából jelenthet az egyéni léten végzett történetírói munkát, amely magában foglalja a felejtést, a szelekciós műveletek közbeiktatásával végzett narratívakészítést, valamint a létrejött történet újra és újrahelyesbítését, azt mondhatjuk, hogy a Vers és valóság kommentárjainak írója saját múltjának két történetét, a versekből kibontakozót és az emlékezetében élőt próbálja összeegyeztetni és egy „végleges” változatot rögzíteni. A két történet közül azonban az egyik sem tud a másikon felülkerekedni, mivel a „valóság” nem más, mint az emlékező által a jelenből megalkotott élettörténet, az emlékező által olvasott „vers” pedig az, amiben mint másik történetben az emlékező szerzőként és szereplőként vesz részt.  
    Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Vers és valóság kommentárjai az élettörténet fenti felfogásai között ingadoznak. Vers és valóság, a versek „énjének”, és az őket olvasó-kommentáló „énnek” a történetei az emlékezésben párbeszédre lépnek egymással, átjárhatóvá válnak egymás számára, s a kereszteződésükben mindig újraalkotódó „ént” – „én-változatokat” – újra és újra ráébresztik arra, hogy a történetekben elfoglalt helye csak pillanatnyilag rögzített, s hogy e rögzítetlenség akkor nem kétségbeejtő, ha beláthatóvá válik, hogy minden újabb történettel újabb valóságok nyílnak meg. A szembesülés azzal, hogy a versek története egy másik történet, amely a kommentálás – az olvasás – aktusában voltaképpen (részben) idegenként mutatja fel az „ént” önmaga számára, eljuttatja Szabó Lőrincet addig a belátásig, hogy a „valóság” nem magyarázza a verseket. Azt ugyanis, ami a fenti elemzésben a vers és a kommentár retorikai összjátékából vált „kiolvashatóvá”, az egyik utolsó kommentár meg is fogalmazza: „És már azt hiszem, hogy nincs »valóság«, hogy az egész történelem előtti idő, ahogyan az egész mitológia, a görög–latin istenek Zeusztól Afroditéig és Jupitertől Vénuszig, az egész irodalom (a vers! a regény! a dráma!) mind-mind teljesen az emberi fantázia alkotása, vagy majdnem teljesen az… »De, hogy a – Mindenség is csak egy Költő Agya, – úgy látszik, igaz«.”[42]  
       
       
    Jegyzetek
  
       
  [1] Vö.: SZABÓ Lőrinc: Lóci verset ír: „»Az életet adja, adja / egyszerre csak abbahagyja.«” [Vissza.]  
  [2] SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok. I–II. Szerk. KABDEBÓ Lóránt, Bp.: Magvető, 1990. [Vissza.]  
  [3] Nem foglalkozom a recepció másik fontos szólamával, nevezetesen az illemtanival, az „illik-e a költőnek így kitárulkoznia avagy miért beszél annyit a nőkről” kérdéskörrel. [Vissza.]  
  [4] KENYERES Zoltán: Szabó Lőrinc: Vers és valóság. In: Uő: Irodalom, történet, írás. Bp.: Anonymus, 1995. 255. [Vissza.]  
  [5] „A versek és magyarázatok kígyózó kettős fonalából pedig kibontakozik századunk egyik legérdekesebb emlékirata: a kétkötetes, hatalmas munkát egyvégtében el lehet olvasni, mint egy regényt.” KENYERES Zoltán: i. m. 254. [Vissza.]  
  [6] MARGÓCSY István: Szabó Lőrinc: Vers és valóság. In: Uő: „Nagyon komoly játékok.” Bp.: Pesti Szalon, 1996. 205. [Vissza.]  
  [7] Uo. 204. [Vissza.]  
  [8] FOGARASSY Miklós: A költő árnyéka. Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Kortárs, 1993/8. 107. [Vissza.]  
  [9] Uo. [Vissza.]  
  [10] Uo. 110. [Vissza.]  
  [11] Lásd például Németh G. Béla egy Szabó Lőrincről szóló írását, amelyben két bekezdésben (kitérve arra is, hogy egyes olvasók érzékenységét bánthatják a kommentárok) méltatja a Vers és valóságot, azután pedig a használja, vagyis összeolvassa a verseket és a kommentárokat, főként ott, ahol értelmezése számára ez szükséges. NÉMETH G. Béla: „Problémaversek.” Szabó Lőrinc emberszemléletének összefoglalása A huszonhatodik év Utóhangjában. Holmi, 1997/12. 1757. [Vissza.]  
  [12] SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. I. 48. [Vissza.]  
  [13] Kabdebó Lóránt, a Vers és valóság szerkesztője is e felé az álláspont felé hajlik. A Szabó Lőrinc-i paradigmaváltásról, valamint költészet és személyes sors ellentétének problematizálásáról szólva a következőt jegyzi meg: „Szabó Lőrinc maga is felteszi utóbb ezeket a kérdéseket: a Vers és valóság önvizsgálata minden egyedisége és érdekessége ellenére tulajdonképpen ennek a kérdezésnek a kudarcát is jelenti. (…) Történeteket mond benne, esetleg szövegeket vonatkoztat egymásra az újraolvasás során (ezért a filológus számára nélkülözhetetlen), de éppen a paradigmaváltás lényegi magyarázatához nemigen jut el. Sokkal definitívebben írja le ezt az egyszerre történeti-pszichológiai-poétikai eseményt életmeditációjában, a Tücsökzenében: a Babits című darabban gondolja át autentikusan személyes sors és költőlét viszonyát az adott – és ezáltal általában a – paradigmaváltásban.” KABDEBÓ Lóránt: Költészetbeli paradigmaváltás a húszas évek második felében. In: Újraolvasó – Tanulmányok Szabó Lőrincről. Szerk. KABDEBÓ Lóránt–MENYHÉRT Anna, Bp.: Anonymus, 1997. 41. [Vissza.]  
  [14] TENGELYI László Élettörténet és sorsesemény című könyvében hasonlóképpen hasadásként írja le az önazonosság hiánya felismerésének pillanatait. Ennek folyományaként következnek be szerinte a „sorsesemények”, amelyek az élettörténet elágazó pontjait képezik, amikor is a kialakult válsághelyzet következtében az egyén mintegy idegenként tapasztalja meg magát, s kénytelen újraírni működésképtelenné váló élettörténetét. (Bp.: Atlantisz, 1998., az Élettörténet és önazonosság című fejezet.) Tengelyi koncepciójának keretein belül azt mondhatjuk, hogy a Szabó Lőrinc-kommentárban leírt probléma (az önmaga korábbi másikával való pillanatnyi találkozás) nem volt elég „erős” ahhoz, hogy egy gyorsan feloldható „rövidzárlatnál” nagyobb hatást váltson ki. [Vissza.]  
  [15] „Az Est munkatársa csikorog és káromkodik benne az elveszett szabadidő és a vele (részben) elveszített szerelmi alkalmak hiánya miatt. A lány, aki véletlenül alkalmat adott itt ennek az állandó érzésemnek a kifejezésére, egy kevéssé jelentős újságírónő volt (…). A »tündéri« és az »égi« minősítések semmiesetre sem a lánynak szóltak, hanem az én helyzetem képzelt ellentétének. Utólag ide fogom diktálni a lány nevét is, mihelyt eszembe jut. (…) Semmiesetre sem volt komoly kapcsolat, inkább csak úgynevezett »bedőlés« egy ilyen csillogó újságírónő-jelenségnek. Vékony, filigrán, középmagas, barna lány volt, a húga is el akart csábítani. Én egyébként könnyen és készségesen csábultam. A vers címzettjével 2–3 hétig volt intimitásunk, többnyire a Rózsadomb bokros tájain, a Vérhalom téren főleg, ahol később annyi igazi örömben és fájdalomban volt részem. Ez a lány évekig járt még utánam és hozzánk. A feleségem sokkal hamarabb átlátott emberi és szellemi ürességén, és önállótlanságán; alighanem tudta is a viszonyt, de úgy lenézte, hogy nem is törődött talán vele. (A húgával nem volt semmi.) A Világ főszerkesztője volt az ideálja.” SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. I. 63.  [Vissza.]  
  [16] „Úgy látszik, a Nincs rád időm-ben említett kecses, karcsú, középmagas és barna újságírónő mégsem volt csupán affektáció és kapcsolatunk nem lehetett egészen léleknélküli, másképp nem kaphatta volna meg ennek a versnek a túlzásait. Mert hogy minden szerelmes versemben kibírhatatlanul túloztam, azt biztosra kell vennem. Különösen fiatal koromban, amikor még nem volt elég tapasztalatom nőben, jellemben és saját magam tekintetében sem. A túlzás oly mértékig tudott menni, hogy a valóságból igazán csak egy mákszemnyi maradt benne. Csak ezt hangsúlyozva mondhatom, hogy ez a Mitológia című vers az említett lányhoz kapcsolódik. (…) Elég szép tőlem, – hogy egészen szemtelen legyek! – hogy ezt a verset összekapcsolom a nevével, amikor tulajdonképpen a saját megvakító izgalmaimmal és csak az egész helyzetemmel volna jogosan összekapcsolható.” SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. I. 83. [Vissza.]  
  [17] „Valójában nem voltam annyira keserű, mint amennyire kifejeznem sikerült, és a kifejezés súlybunkója magával rántott. (Ilyesmire mondhatta később Babits, hogy »nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét«!)” SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. I. 32. [Vissza.]  
  [18] Uo. I. 9. [Vissza.]  
  [19] Uo. I. 397. (Kiem. M. A.) [Vissza.]  
  [20] „A befagyott pocsolya hártyás jegét ezután a vers után nagyon sokszor kezdtem prózában és versben viszontlátni, amit csak azért említek, mert igazolja hitemet, hogy a költők tanítják érzékelni, érezni egymást és az embereket, illetve az efféléket kifejezni.” Uo. I. 666. [Vissza.]  
  [21] Vö.: „…nem tudjuk, miféle mérce alapján ítélhetnénk egy történet pontosságáról avagy hitelességéről, miután átláttuk, hogy az eleven életvalóság legfeljebb játékos iróniával nevezhető olyan alapszövegnek, amelyhez az elbeszéléseknek igazodniok kellene.” TENGELYI László: Élettörténet és sorsesemény. 26. [Vissza.]  
  [22] Lásd Baránszky-Jób László visszaemlékezését arról, hogyan akarta neki megmagyarázni – diktálva! – Szabó Lőrinc a Tücsökzene verseit: „– Lackóm. Itt van. Áthoztam neked. Most egy másik fűzött példányba köttess be jó fehér írópapírt, erős kötésben, minden lap közé egyet. És én el fogok neked mondani mindent, ami a versek megértéséhez szükséges. Pontosan, mindenről, mindenkiről, mindent, ami csak szükséges. (…) Átjössz hozzám minden nap, és én lediktálok neked mindent, amit csak tudok.” BARÁNSZKY-JÓB László: Szabó Lőrinc. In: Uő: A művészi érték világa. Bp.: Magvető, 1987.181–182. [Vissza.]  
  [23] Csak mellékes megjegyzéséként: bár az íródeák kiléte ismeretlen, a „kerengő információk”, és a kommentárok egyes kitételei azt engedik sejtetni, hogy egy nőről van szó. (Lásd például a Titkok című vers kommentárját.) Ez magyarázat lehetne arra nézve, hogy miért számol be olyan „alaposan” szerelmi ügyeiről Szabó Lőrinc: nem(csak?) a „szexmánia”, hanem az „aktuális nő” érdeklődése is befolyásolja a kommentárok nagy részének irányultságát. [Vissza.]  
  [24] Vö.: Wolfgang ISER: The Act of Reading. Theory of Aesthetic Response. Baltimore–London: The Johns Hopkins University Press, (1978) 1994. (7. fejezet: Asymmetry between text and reader.) [Vissza.]  
  [25] A „jegy, jegyzés” szó egyébként etimológiailag a „jel”-hez és a „nyom”-hoz köthető. [Vissza.]  
  [26] SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. I. 143. [Vissza.]  
  [27] Uo. I. 600–602. [Vissza.]  
  [28] Vö. korábban: „ahol két csöndes és nyugodt / úr mulatott… Maguk helyett a / prímást nótáztatták fanyar / és bölcs derűvel…”; „… Az urak ittak, / mulattak »személytelenűl«…” [Vissza.]  
  [29] Stephen GREENBLATT hasonló kérdéseket feszeget A kultúra poétikája (Helikon, 1998/1–2. 44–57.) című tanulmányában. Azt a jelenséget vizsgálja, amikor különböző, általában szétválaszthatónak tartott diszkurzív területek a megszokottól eltérő módon fonódnak egybe. Például hivatkozik Michael Rogin egy tanulmányára, amelyben az kimutatja, hogy Ronald Reagan nyilvános beszédeiben sokszor idéz saját korábbi filmszerepeinek szövegéből, vagyis eszerint a filmek világában él, nem tesz különbséget valóság és szimuláció között. Ezt a tanulmányt Anthony Dolan, a Fehér Ház szövegírója kommentálta később, azt állítva, hogy Reagan ezzel nem mást mond, mint azt, hogy a film, egy „különlegesen amerikai művészeti ág”, nagy hatással van az emberekre, mivel „érvényre juttatja” a valóságot. Mivel azonban Reagan hivatkozik is a filmekre, ezért elismeri azok fikció voltát, vagyis különbséget tud tenni valóság és nem valóság között. Greenblatt ebből (és egy másik példából, amellyel azt elemzi, hogyan váltogatja egymást gyilkosság és gyilkosságról szóló szöveg Norman Mailer A hóhér dala című művének [Gary Gilmore, egy kivégzett fegyenc életrajza] megjelenése, egy másik fegyenc e mű olvastán kialakuló önéletrajzírói tevékenysége, az e mű sikerét követő szabadlábra helyezése utáni újabb gyilkossága, majd az erről szóló újabb mű sorozatában) azt a (sajnálatosan keveset mondó) következtetést vonja le, hogy az irodalomtudomány műalkotás és a hozzá kapcsolódó események viszonyának leírására szánt fogalomkészlete alkalmatlan az efféle folyamatok elemzésére, vagyis szakkifejezéseket kell kidolgozni, amelyek képesek leírni, hogyan kerülnek át anyagok egyik diszkurzív területről a másikra. Felvethető ugyanakkor, hogy miért van szükség e diszkurzív területek ilyen éles szétválasztására, amikor ezek a példák éppen arról árulkodnak, hogy ez bizonyos esetekben nem történik meg, szövegvilág és életvilág az olvasás folyamatában egymásba ér. E szétválasztási igényt talán az a félelem motiválhatja, amely a Reaganról szóló cikkben is – vádként – benne rejlik: nevezetesen, hogy az, aki nem tudja szétválasztani fikciót (álmot, részegséget, irodalmi műveket, filmeket), bolond, nem beszámítható, bűnöző, gyerek – aki nem jogosult társadalmi szerepvállalásra. További kérdés viszont, hogy ha a mimetikus művészetfelfogás alkalmas és alkalmazott leginkább a tömegeknek eladható olvasmányok gyártási útmutatójául (lásd a fegyenc „hiteles”, de Norman Mailer által dokumentumokra épített élettörténetét, amely a „valóságról szól” – a magyar kiadás [1984] fülszövege: „Az esztétikai parancs, ha létezett egyáltalán, arra korlátozódott: legyen életszerű ez a könyv. Hasonlítson jobban az amerikai életre, mint bármi, amit valaha létrehoztak.”), akkor miért olyan különös, hogy a következő fegyenc visszafordítja ezt a folyamatot, és meg is valósítja a gyilkosságokat. [Vissza.]  
  [30] Lásd a felütést („Esett és fújt”), a viharból való bemenekülést valahova, a „fűtött kemencé”-t mint mesei elemet, valamint a hagyományosan az érzékcsalódáshoz kapcsolódó hypallage alakzatát és a megszemélyesítést az „és zene kavargott a füstben / és szinte riszálta magát” sorokban. [Vissza.]  
  [31] A versben az elalvás után ott van az ébredés jelzése is: „Felriadtam…”. Ez pedig megelőzi az úr kitörésének leírását, vagyis a meseiség nem a kitörés hihetőségét bizonytalanítja el, hanem azt az összefüggést, ami az egész vers tétje: a kitörés és a nóta összefüggését, azt, hogy a férfi a nóta hatására kezdett kiáltozni. Vagyis egy második szinten azt implikálja a vers, hogy ez az összefüggés talán csak a beszélő álma – a szó mindkét értelmében. [Vissza.]  
  [32] Alasdair MACINTYRE: Az erény nyomában. Bp.: Osiris, 1999. 274. [Vissza.]  
  [33] MacIntyre idézi Mink ezzel ellentétes álláspontját is, mely szerint „A történeteket nem megéljük, hanem elmondjuk. Az életben nincsenek kezdetek, középrészek és befejezések. Vannak ugyan találkozások, ám egy kapcsolat kezdete már ahhoz a történethez tartozik, amelyet később mondunk el önmagunknak. Vannak elválások, de csak a történetben van végső elválás.” Louis O. MINK: History and Fiction as Modes of Comprehension. Idézi: Alasdair MACINTYRE: Az erény nyomában. Bp.: Osiris, 1999. 284. [Vissza.]  
  [34] MACINTYRE: Az erény nyomában. 281., 282., 283., 284. [Vissza.]  
  [35] Lásd ehhez még: David Carr: A történelem realitása. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Bp.: Kijárat, 1999. 70.: „…a mindennapi emberi tapasztalások és tettek mind egyéni, mind közösségi szinten narratív jellegűek. (…) ez a forma már az explicit történetelbeszélés szintje alatt létezik, és jellemzi az emberi idő megtapasztalásának és strukturálásának módját.” [Vissza.]  
  [36] Hayden WHITE: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In: Uő: A történelem terhe. Bp.: Osiris, 1997. 141. [Vissza.]  
  [37] Vö.: Paul RICOUER: Az én és az elbeszélt azonosság (Ford. JENEY Éva). In: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp.: Osiris, 1999. 405. [Vissza.]  
  [38] Paul RICOEUR: L’identité narrative. Idézi: TENGELYI László: Élettörténet és sorsesemény. Bp.: Atlantisz, 1998. 19. [Vissza.]  
  [39] Paul RICOEUR: A történelem és a fikció kereszteződése. In. Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. 354. [Vissza.]  
  [40] Vö.: Paul RICOUER: Az én és az elbeszélt azonosság. In: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp.: Osiris, 1999. 403. „Ami »az élet elbeszélt egységének« fogalmát illeti, abban is a meseszövés (fabuláció) és az élő tapasztalat ingatag keverékét kell látnunk. Éppen a valós élet megfoghatatlan jellege folytán van szükségünk a fikció segítségére ahhoz, hogy az élő tapasztalatot mintegy visszatekintve utólag megszerezzük, készen arra, hogy átértékelhetőnek és ideiglenesnek tartsuk a fikciótól vagy a történelemtől kölcsönzött cselekményszövés bármely formáját.” [Vissza.]  
  [41] Paul RICOEUR: Emlékezet – felejtés – történelem. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Bp.: Kijárat, 1999. 54. [Vissza.]  
  [42] „Szabó Lőrinc": Vers és valóság. II. 177. [Vissza.]  
       
       
    A HTML-dokumentum létrehozásának dátuma: 2004-03-13  
    Utolsó frissítés: 2004-03-15