Párhuzamos mitológiák
A Tücsökzene és a Vízöntő
HORÁNYI Károly
 
 
 
Szabó Lőrinc 1945 augusztusán ezt jegyezte naplójába: „Verseken dolgoztam, a Tücsökzenén. Talán hosszabb valami lesz, keretet adhat egy egészen kiadós dolognak, életrajzi visszaemlékezéseknek. Tulajdonképpen egy hete munkában van már, most látom a tágítható téma előnyeit.” A ciklus első darabjai alkalomszerűen jöttek létre. Az egész mű képe, terve, akkor realizálódott benne, mikor úgy érezte, szabadulni tud a fenyegető körülményektől. 1945–‘46 fordulóján vidéken, egy sóstóhegyi családnál megteremtődtek számára az alkotói életmód feltételei. Németh László is elszakadt ebben az időben a fővárostól, s munkássága ugyanakkor a korszak reprezentatív alkotásait hozta létre. Kodolányi kettejükhöz hasonlóan vidéken, Pécsett, Várkonyi Nándor és családja vendégeként látott hozzá az első alkalommal Vízöntő címen kiadott regényéhez 1946 februárjában. A mű már jóval korábban foglalkoztatta, és „szinte már készen volt”, amikor hozzáfogott. Mondhatni, ő és Szabó Lőrinc szinte egy időben kezdtek újabb munkához. Mindegyikük a kirekesztettség révén jutott az íráshoz szükséges térhez és időhöz. Az értelmetlen, feloldhatatlan konfliktusok, a tolakodó tények elől húzódtak vissza, hogy az alkotómunkával szerezzenek vissza egy teljesebb kapcsolatot a valósággal.
A háború utáni években, nyilvánvalóbbá, kimondhatóvá és kimondottá váltak a társadalmi és történelmi ellentmondások, kiéleződtek a korábban néha csak rejtőzködő társadalmi feszültségek is. Úgy látszik, hogy a Tücsökzene és a Vízöntő keletkezésének időszaka mintegy összegezte a történelem kétségeit. A harcok megszűntével is tovább létezett a háborús szituáció, mely mintegy fókuszába vonta a század közepére felhalmozódott ellentmondásokat. Talán a negyvenes évek második felére illik leginkább Heideggernek az a megállapítása miszerint, a háború és a béke között a különbség megszűnt. Az idő, a helyzet válaszokat várt; minden mélységben létezett a számonkérés velük szemben. Szabó Lőrinc művében megfogalmazott válaszok az egyéni lét síkján mozognak, ugyanakkor ontológiai igényűek. Kodolányi válaszai – bár műve részben szintén önéletrajzi ihletettségű – a mitikus világlátásból kibomló történelem mozgásterét fogják át. Mindkét műben nagyobb súlyú az emlékezés. Az emlékezéssel megidézett dolgok képe nem az elmúlt visszfénye, hanem egységbe szerveződött eleven kép, mely éppen ebből a jelenlegi helyzetből nyeri jelentőségét. Az emlékező kimenekítette önmagát az emlék tényszerűségének nyomása alól, hogy szabadon értelmezhesse a történetet.
A két mű sok tekintetben összetartozik. Rokon mivoltukról szólt Kodolányi is, mikor levélben megköszönte a költőnek a Tücsökzene hamarjában megküldött példányát: „Úgy érzem, a Vízöntő ikertestvére lesz a Tücsökzenének abban, hogy (…) a világ anarchikus voltának a létezés mámorának s hasztalanságának, a jelenségek mögött ragyogó transzcendens Semminek én is megpróbáltam valamiféle megfogalmazását.”
Mindkét mű egy-egy első hazai jelentkezése volt az akkor már külföldön általánossá és korszerűvé vált, a lélektani érdeklődésből kinövő mitikus jellegű műveknek. Thomas Mann Freud és a jövő című előadásában mondta 1936-ban: „A lélektannal ugyanígy együtt született a mitikus érdeklődés, ahogyan minden költőséggel vele született a lélektani érdeklődés.” Ugyanebből az előadásból egy másik idézet: „A mitikus-tipikus szemléletmód elsajátítása kétségkívül korszakalkotó az elbeszélő életében, művészi hangulatának sajátságos emelkedését jelenti, a megismerés és az alakítás új derűjét, melyet a késői esztendőkre szokott tartogatni az élet; mert az emberiség életében a mitikus korai és kezdetleges fokot jelent, az egyes ember életében azonban a későit és érettet.”
Kodolányi a vízözön előtti kor egy elképzelt, lehetséges mítoszát teremtette újra, benne tükröztetve a közelmúlt személyes és közösségi történetének egy-egy lényegesnek ítélt mozzanatát. Szabó Lőrinc saját életének eseményeit, benyomásait, egy sajátos mitológia részeiként jelenítette meg. Ahogy Szentkuthy Miklós írta: „Megnézi, hogy mi is volt ő tulajdonképpen, mi is maradt a múltból – mythologie personelle – a maga legapróbb tapasztalataiból és tárgyaiból formáljon olyan erejű hitregevilágot…” Thomas Mann felhívta a figyelmet arra, hogy a mélylélektan szóösszetételben a „mély”-nek időbeli értelme is van: az emberi lélek mélységei, ahogyan szimbólumai által megnyilatkozik egy másfajta idő dimenzióját nyeri el, melyben a mítosz is otthonos. Ez az úgynevezett ősidő, melyben kialakulnak az élet alapvető törvényei és formái. Szintén ebben a korban látott napvilágot Kerényi Károly és Carl Gustav Jung közösen kiadott könyve az Einführung in das Wesen der Mythologie, melyben a pszichológia szót már sokszor behelyettesítették az „individuálmitológia” kifejezéssel. A személyes lét mitologikus jellegét erősíti a költő a görög-római mitológiából, de főleg a Gilgames-eposzból vett párhuzamokkal. Mitologikus jellegre utal, az egész művet meghatározó ihlet jelképe, a tücsökzene motívuma. A tücsökzene a térbeli mindenséget jelenítette meg, az ősi jeleket, a naprendszereket összekötő vágyat. A költő szerint a szünet nélkül zengő rovarok szíve isteni lényeget nyer, mivel ebben a létnek hatalmas földöntúli mámora él. Az érrendszer működésének képzetét keltő, lüktető hangzás a tücskök sok-sok generációját idézi meg, melyek egymás utáni léte fogja át az ő életét, s a megidézés által jelene és múltja eleve már más távlatba kerül. A költő egész élete együtt zeng a tücsökzenével, s így abban egy másik tücsökzene szólal meg, ugyanúgy, ahogy majd az idő megnyílik a mitikus emlékezetnek, melyben megszűnnek a mindennapi idő perspektivikus torzulásai, melyben együtt él a távoli és a megérinthetően közeli. Együttlátja élete helyszíneit, s az átélt események is egyetlen harmóniában kapcsolódnak össze. Ott előtte a lehetőség, hogy átlépjen az egyén és a mindenség közötti nagy és ősinek érzett ellentéten. A Nyitányban a tücsökzene mitikussá nemesített motívuma teszi egyben a következő, a gyermekkort megidéző részt kozmogenikus jellegűvé.
Kabdebó Lóránt a mű alapihletét vizsgálva, az életrajznak és az ontológiai igénynek a kettősségéből indult ki. A kettő egymáshoz való viszonyát a mitologikus jelleg határozza meg. Minden mítosz az ember paradicsomi állapotát, egy ősi egység állapotának emlékét is őrzi, s ehhez az emlékhez igazodik minden. Ebben a személyes mitológiában a „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ” kezdetű kilencedik vers idézi meg ezt az ősi egységet a legteljesebben. Ez az egység vagy idill, nem pusztán a személyes életrajznak a gyermekkort jellemző állapota, melybe visszavágyunk, melynek nosztalgiája áthatja például családi életünket. A személyes lét meghatározója, a gondolkodás és a karakter alkotórésze. Az emberi élet e műben megismétli a mitológiák világmagyarázatát. A gyermekkori minden egy állapota, az életben valamikor megvalósult tényleges realitás, melynek fényében érthető a jelen sok ezer benyomása, ténye. Az idill tudata nem más, mint a személyes élet ősképe. Ez az idilli állapot jelenik meg a harmincötödik vers záró négy sorában is: „Ünnep volt (s néha egy kis félelem) / az egész ház…Tér, idő, végtelen / éj-nap folyton köröttem suhogott: / fekete árnyak, fehér angyalok.” Az egységben, a paradicsomi állapotban a nap- vagy az évszakok váltakozása sem az elmúlást jelenítik meg, hanem ahogy Kabdebó Lóránt mondta: „a mosolygó »rendet« testesítik meg”. „Ebben, az így a tér és idő változásainak kitett létezésből kiemelt részletben tart seregszemlét a költő az élet alaptényei között.” Az Egy Volt a Világ soraira majd keserűen utal vissza a Széthullott világ című vers. A gyermekkori boldog öntudatlanság sorait idézi fel, ellentétükre forgatván ki őket. A 229. vers a Budapestre kerülés, a felnőtté válás időszakához kapcsolódik. A boldog egység tudata ekkor szűnt meg teljesen, amikor már az emléke sem jelent semmit. Az idilli egység a védő, az oltalmazó Isten jelentétének a bizonyosságát is jelenti – az egység elvesztésével elvész az istenélmény. A hit mibenlétének változásai majd a hitetlenség különböző fázisai jellemzik egyben az egység megszűnésének folyamatát. A hit elvesztése a visszaemlékezőt reménytelen bizonytalanságba taszítja. A hitetlenség kétségbeesését már korábban is megjelenítette a Harc az ünnepért kötetében közölt A hitetlen büntetése című versében. Míg a Különbéke korszakáig – Steinert Ágota kifejezésével élve – egyfajta spirituális materializmus volt rá jellemző, a harmincas évek második felétől, de főképpen a Tücsökzene megírásának idején egyfajta vallásos ateizmus. Bár az ateizmus kifejezés is megtévesztő, mert ő nem annyira Isten létét tagadó, mint Isten-hitre képtelen volt, szenvedett tőle, kétségbe ejtette e képtelenség. Szabó Lőrincnek egy Szigeti Endréhez írott levelében így vallott erről: „Csakugyan rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget; de épp annyira rettenetesnek – mert lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegített kétségbeeséseimen valami panteisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek; de ez egyre kevésbé vigasz, már régóta: személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást…” Képtelen volt arra, amit Ady így fogalmazott meg: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok”. Kereste a csak saját halandóságában bizonyos létezése számára a miértet. A Tücsökzene ciklus egyik legtöbbet előforduló szava az Isten. E mitológia vallásossága Isten hiánya köré szerveződött.
A mitologikus jelleg feloldotta a hiány miatt érzett szorongást, védelmet nyújtott a félelemmel szemben, mert rettegett, hogy a létezés értelmetlenségével szemben elveszti önmagát. Miután úgy érezte, hogy sem az egyéni élettörténetnek, sem a történelemnek nem tud a hit értelmet adni, nem óvja meg a valóságtól, nem lát Istent, aki igazolná az egyetemes és a személyes történelmet, visszatért a gyermek vagy az archaikus, a mítoszokban élő, primitív ember világszemléletéhez, melyben megszűnik az idő, szimbólummá válik az egyéni élet is. Az így megtalált, vagy vélt realitás egyszerre több és kevesebb, mint a mindennapok világa.
A Tücsökzene indító élménye misztériumszerű. Hatása átnyúlik a külső és belső realitáson. A lét e kiterjesztésének, ennek a mindenséggel való eggyé olvadásnak a szimbólumává vált a tücsökzene motívuma. A mítosz a szimbólumnak egy új dimenzióval való gazdagodása; a mítoszban ott a szimbólum újjászületésének ciklikusan megismétlődő lehetősége. A költő egyéni léte mítosszá teljesíti e misztériumszerű pillanat szimbólumát.
Thomas Mann e gondolatokkal vezette be a József és testvéreit: „Mesemondás ünnepe, te vagy az élettitok ünneplő ruhája, mert te teremtesz időtlenséget a nép értelme számára, és te varázsolod föl a mítoszt, hogy az élő jelenben játszódjék újra.” A mítoszi világképben nincs folyamatos idő, fejlődés vagy elmúlás, hanem a teremtés ismétlődik újra és újra minden természeti jelenségben, a tettekben, a történelminek nevezett eseményekben. A Tücsökzene alkotójánál az emlékezet mitikus jelleggel telítődik, az emlékezésnek mitikus funkciója lesz. „Mint bűvös Jelen áll körűl egész elmult életem” – írta Szabó Lőrinc a 81. versben, s valamivel előbb: „Emlékezet! Anyám te s én fiad / egyek vagyunk mi, és nem emberek: / mások vagyunk, oly személytelenek, / mintha maguk az évek, egykori / dolgok akarnák újra kezdeni / álmukat bennünk.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg Thomas Mann is: „Ami minket érdekel, nem a kiszámítható idő. Inkább az idő megszűnése a hagyomány és a jövendölés titokzatos fölcserélésében, mely az »egykor« szó múltat és jövőt jelentő kettős értelmét és ezzel a jelen lehetőségét adja.”
A Tücsökzene korabeli kritikusai számonkérték a művön a személyes és a történelmi fontosságú események rajzát, mintha a mű teljessége az önéletrajz teljességének a függvénye volna. A mű igénye azonban más volt, az életút tanulságaival, benyomásaival egy általánosabb létmagyarázat. A kritikusok számára önkényesen kiemelt részletek, mind-mind a személyes létet kibontó mozzanatok, s általuk akarja az alkotó a személyes létben megtalálni azt a lényeget, mely által visszanyerheti szabadságát. Az egyes emlékképek egy közvetett valóságtól nyerik el értelmüket. Az egyes tények azáltal fontosak vagy lényegtelenek, hogy a mitologikus igényt meghatározó ihletnek mennyire felelnek meg.
A Vízöntő című regénnyel, a később tetralógiává bővülő ciklusának első darabjával Kodolányi János új alkotói korszaka kezdődött el. A ‘45 utáni műveket meghatározó világnézet azonban már régebben formálódott benne. Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című művével való találkozás idején már foglalkoztatta a prehisztorikus idők Isten-, világ- és emberképe: „Meg kell értenünk, hogy ez a bölcső oly monumentális, sok tekintetben megmagyarázhatatlan méretű, színezetű, eszmei tartalmú kultúra, amihez képest mai kultúréletünk csak elsenyvedt, kiszikkadt, tüdővészes pepecselés…” Gondolkodásának fő kérdésére, hogy mi az ember helye a világegyetemben, a mítoszok. Ezért vizsgálódásainak egyik legfontosabb tárgya a mítosz, az ember szimbólumteremtő képességének megnyilatkozása, és szerepét Kodolányi kizárólagossá tette a kultúrában. Ami nélkül az ember nem lehet meg, ami az ember normális, teljes értékű állapotának, a társadalommal, a természettel, a kozmosszal, a transzcendenciával való ideális kapcsolatnak az emlékét őrzi. Mint ahogy a Zárt tárgyalásban is megfogalmazta, az ember antropológiai lényege a transzcendenciával való kapcsolat. A jelen válságai, vagy inkább válsága ennek a kapcsolatnak a megszakadásával magyarázható. Kodolányi a valóság megértéséhez szükséges kérdéseket vallásos módon tette fel, annak ellenére, hogy gondolkozása nem egyetlen vallás tantételeinek keretében mozgott.
Regénye egy civilizáció kultúrájának kiüresedését, értékrendjének elanyagiasodását, a saját maga megidézte és az egyre közeledő fenyegetettséggel szemben tett hiábavaló erőfeszítéseit, hatalmas áldozatait és e civilizáció katasztrófáját mutatja be. Utnapistim, az államalapító bölcs, miután Simetánnal a csillagásszal együtt felismerte a fenyegető kozmikus katasztrófa közeledtét, a hatalomról, a csak birtoklást szolgáló tudásról, az erőszakról való lemondást hirdeti. De hiábavalóan, mivel a civilizáció uralkodó szemléletének torzulása lehetetlenné teszi a próféciák befogadását.
A Vízöntővel kapcsolatban is hangsúlyozni kell Tüskés Tibor megállapítását: „az élettények és a művek között itt szorosabb a kapocs, mint másoknál. Regényei és drámái egy folyamatosan írt, áttételes önéletrajz részei…” A regény a Gilgames-eposz terében és idejében játszódik, de az egyes eseményekben az akkori közelmúlt egyes eseményeire ismerni rá. A mű cselekménye, a vízözön előtti lét képe láthatóan a közelmúlt egyetemesen tragikus élményéből nyerte valóságtartalmát. A Vízöntőt illetve a majd 1949 nyarán befejezett Új ég, új föld című regényét elemezve állapította meg Csűrös Miklós: „A két műben testet öltő kétfajta világ közé úgy ékelődik be a vízözön története, ahogyan Kodolányi és nemzedéke életét a háború osztja merőben két különböző szakaszra.” A vízözön mítoszának a megidézésével, e hagyománynak a kultúrákban fellelhető emlékeit feleltette meg a jelenkori tragikus történésekkel. Így a közelmúlt eseményeinek a mindennapoktól még el nem vált emlékei kozmikus dimenziót nyertek, maguk is szimbólummá váltak, a mű révén a mítosz részeivé. A regény szükségszerűen játszódik egy szimbolikus térben. A szimbólum által lehet a földi létező és az abszolút létező között kapcsolatot teremteni. Vagy ahogy korábban a Márai és a kultúra című tanulmányában kifejtette: a szimbólum által kapcsolódhatunk a transzcendenciához, illetve a kapcsolódásnak, a szimbólumnak a rendszere maga a kultúra. A mítosz az aranykor, a paradicsomi állapot, az idill emlékét őrzi. A regény úgy ad választ a jelen problémáira, hogy megmutatja, a jelen tényei hol helyezkednek el a mítosz által képviselt aranykori tudat koordinátarendszerében.
A Tücsökzene „minden mozzanatában állandóan, folyamatosan az emberi létezés értelmére, az embernek a természetben elfoglalt helyére és a másik emberhez fűződő társas viszonyára kérdez rá” – írta Kabdebó Lóránt. Monográfiájában idézte a mű első kiadásának fülszövegét: „A holdfényes éjszakában ugyanis újra megrendített az örök nagy ellentét az egyén és a mindenség között, a külvilág zengő önfeledt boldogsága és a magam nyughatatlansága között.” Az egyéni történet részletei, a valóság személyessé lényegült mozzanatai, az életrajz erővonalai, ezek elmélkedésének tárgyai, s ezekkel a meditációkkal nyílt ihlete a világra, hogy beteljesítse az ellentétet az egyén és a külvilág között. Kodolányinál az egyén és a külvilág egymásnak feltételei, és nem ellentétek. „Nem történelmet, hanem történetet írok ugyanis, méghozzá egy lélek vagy pontosabban a lélek történetét” – írta a Vízöntő folytatásának szánt regényének, az Új ég, új föld megírása előtt. Szabó Lőrinc mitológiájának kerete az egyéni, a független, s a függetlenségében kiszolgáltatott sors. Kodolányi mitológiájának kerete a szimbolikussá táguló jelenkori idő és tér.
Kodolányi János művének, a Vízöntőnek fő forrása többek közt maga a Gilgames-eposz tizenkét táblás, klasszikus új-asszír formája illetve annak tizenegyedik táblája; itt mondja el Utnapistim a vízözön és az abból való menekülése történetét. A eposz teljes feldolgozását majd az Új ég, új földben végzi el. Gilgames személye is összeköti a Tücsökzenét a Vízöntővel, s még inkább annak folytatásával. A Gilgames-eposz cselekményének részletei, motívumai többször szerepelnek Szabó Lőrinc művében, azon a helyen, ahol tizenhét-tizennyolc éves korát idézi fel. (213. Gilgames és barbárai, 215. Szentírások népköltészete, 216. Enkidu üzenete, 217. Sivatagban, 219. A halál tengere) Az eposszal való találkozására így emlékezett vissza a Vers és valóság kommentárjainak egyikében: „D. Katótól kölcsönkaptam Burckhardt fordításában az Insel-Bücherei egyik számát, amire őt a bátyjai figyelmeztették. Ez a Gilgames-eposz prózai fordítása volt; az összetört kujundzsiki asszír-babiloni cserépkönyvtár hiányzó töredékeit valószínűség szerint és kitűnő érzékkel kiegészítette a fordító. A mű óriási hatással volt rám. Nagyobbal, mint Homérosz és Szophoklész. Ez elárulhatta volna már, hogy kultúrám vékony bőre alatt milyen barbár ösztönök, rokonszenvek laktak. Évtizedek múlva, sőt ma is kedvenc olvasmányom a Gilgames.” A költő a 213. versben Enkidu és az Istar-papnő történetével jelenítette meg, hogyan múlik el az érzéki vágyak első beteljesülésével az a gyermekkorból még megőrzött, védett állapot, a valósággal még egy más minőségű kapcsolatban élés állapota, s hogyan válik magányossá, kiszolgáltatottá. Gilgames és Enkidu a költő énjének két részét szimbolizálja; Gilgames a kulturáltságot, a civilizáltságot, a tudást, Enkidu a nyers ösztönöket, a megszelídíthetetlen barbárságot. Enkidu halálával lett szerinte Gilgames „töprengő az uralkodásról és a tettek vágyáról lemondó vándor, aki az élet filozofikus megoldását keresi”. Gilgames Enkidu halála utáni sorsában saját felnőtté válásával kapcsolatosan talált párhuzamot. „Mint 17-18 éves koromban, a versek írásakor (és közben húsz-harminc éven át számtalanszor) átéltem ezeket a nagy jelképeket, úgy beszélek róluk, mint életem belső titkos történetéről.” A mű vallásosan nyers képzeletét, e képzeletben megjelenő világmagyarázatot alapvetőbbnek tartotta. Azért kötődött hozzá, mert úgy volt vallásos, hogy nem kellett hinnie, úgymond érdeknélkülien szólt hozzá. Az archaikus műhöz való viszonyáról legtisztábban a 215., a Szentírások népköltészete című versben vallott: „Valahogy az egész, / ahogy én, még emberelőtti volt, / s hangjában oly szörnyű-fekete-zord, / mint egy még-régibb s nem-szent biblia. / Az is volt, Ősök Ősének szava.” A vershez fűzött kommentárjában ezt mondja: „Sok sötétségem, zűrzavarom és idomtalan ösztönöm boldogan társult harmóniátlanságával.”
Szabó Lőrinc még ugyanezzel a 215. verssel kapcsolatban mesélte el: „Féltékeny fájdalom fogott el 1946-ban, ‘47-ben, amikor Kodolányi barátomnak a Vízöntője megjelent: bosszantott, hogy ő egészen másképp nézte a Gilgames-ügyet, és hogy tulajdonképpen elsikkasztotta (az özönvíz kivételével) belőle a sok-sok szimbólumot.” (A regény 1946-ban íródott, és 1948-ban jelent meg.) Kodolányi a Gilgames-eposzból valóban csak a XI. tábla özönvízről szóló betétjét használta fel a Vízöntőben. Forrásaival szembeni szuverenitását bizonyítja, hogy Gilgamest szerepelteti a regényben, mert a hős gyermek- és ifjúkorának a vízözön előtti korba helyezése saját művészi elképzelése szerint való. Az antedatálás miértjéről írta Csűrös Miklós: „Ezáltal Gilgames az előző fejlődési fokozat, a letűnő nagy kultúra beavatottjaként lép át az új világba, az ide is, oda is vagy ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és többlete ezért válhat jellemének és sorsának (...) kulcsává.” Gilgames alakjának, sorsának megrajzolásával saját nemzedéke sorsáról és kétségeiről is szólhatott. Maga a mű címe is, a Vízöntő – mely az asztrológiai világszemléletre vonatkozó utalás – a jelenkor és mítosz párhuzamát hangsúlyozza. Az asztrológiai hagyomány a precessziós Nap útját (Nagy Napév) világkorszakokkal hozza kapcsolatba. Az egyes világkorszakok (világhónapok) nevét és jellegét az határozza meg, hogy a Tavaszpont (az a pont, ahol a Nap a tavaszi napéjegyenlőség idején áll) melyik állatövi csillagképben jár. Egyes számítások szerint 1950 vagy 1960 táján a Halak korszakából a Vízöntő korszakába jutunk el. Egy olyan korszakba, mely nevében is megidézi a vízözön mítoszát. A Gilgames-eposz többi elemét, szimbólumát, melyeket Szabó Lőrinc számon kért a Vízöntőn, Kodolányi felhasználta később az Új ég, új föld megírásakor. Szabó Lőrinc feltehetően nem olvasta az eposzhoz kapcsolódó második művet, bár jelezte, hogy szeretné mielőbb látni. Később, már a Vers és valóság visszaemlékezéseinek az idején e mű meglétéről is megfeledkezhetett, különben az említett hiányosságokat nem kérte volna számon utólag a Vízöntőn. Az Új ég, új föld Szabó Lőrinc életében kéziratban maradt, majd csak halála után egy évvel jelent meg.
A közelmúlt konkrét eseményeinek a műbe emelésén, a jelenhez kapcsolódó utalásokon, az analógiákon, párhuzamon, a mű jelentésén túl áttételesen önéletrajzi jellegűvé teszi a Vízöntőt az a tény is, hogy a regény több alakjának modellje Kodolányi kortársa volt. Írótársai közül Márai Sándort ábrázolta Gubbubu figurájában, Németh Lászlót Namzi alakjában. Barátait is megörökítette. Úr-Ba’u modellje Várkonyi Nándor volt, és Hétilé, a nagyfejű, nagyszájú, rémült szemű óriásé, a költőé, aki egy szeretett asszonyhoz intézi forró éjszakákról szóló dalait, maga Szabó Lőrinc. Hétil így jelenik meg a regényben: „Máris szavalni kezdett (…) szép nagy száján édesen gördültek ki a kerek szavak, mint a gyöngyök, ujjaival minduntalan a haját gereblyézte, mert makacsul hullt. – Az Istár-misztériumban fogják énekelni – mondta a végén, szokatlanul sötét arca boldogságtól ragyogott.” Hétil ábrázolása közvetve több mindent elárul Kodolányinak Szabó Lőrinchez fűződő kapcsolatáról, arról hogyan ítélte meg barátját. A regénybéli Hétilnek az előző uralkodóhoz fűződő barátsága miatt mellőztetés és megaláztatás lett a sorsa. A háború és az uralkodó-váltás után, egy beszélgetés során Utnapistim figyelmezteti: ne tiltakozzon a végzet ellen, ha békével fogadja, visszaad mindent. Szembeötlő, hogy Szabó Lőrinc háború alatti és utáni helyzetét, lelkiállapotát ábrázolta Hétil sorsában. Hétil elutasítja az Utnapistim által felajánlott szövetségben való részvételt. Ez a szövetség lenne hivatott rábírni az embereket Anu, az ég istene, a legfőbb hatalom istenének követésére. Nem fogadja el Utnapistim nézetét, jövendölését, nem hajlandó megtagadni az emberiség új rendjét, az értelem uralmát, nem hajlandó tudomásul venni az emberi fejlődésről szóló tanítás csődjét. Mikor a közelgő katasztrófáról hall, először kétségbeesik, magát és családját siratja, majd el kezd kételkedni a fenyegetettség valóságában, hogy nem sokkal később e kételyben is kételkedjék, s ugyanakkor mégis menteni igyekszik magát. Nem fogadja el az Utnapistim hirdette szellemi megújhodásnak külsőleg passzív állapotát. Kételkedésével együtt jár az állandó cselekvés kényszere, mert nincs meg benne a belátás. Hétil meghozza ugyan az áldozatot Istárnak, a termékenység, a testi szerelem, a háború és a viszály központi istenségének, de nem hajlandó meghozni az áldozatot Anunak, mely szükséges az isteni rendhez kapcsolódó aranykori szövetség helyreállításához. Hétil gondolkodását jellemzi Simetánhoz, a csillagászhoz való viszonya, akit csodált, amiért ismeri a végső titkokat, amelyeken a világ szerkezete épül, mert bár mindent elkövetett, e végső igazságok korlátai előtt ő megtorpant. Ide kívánkozik Russellnek egy gondolata: „A valók világa változatlan, merev, exakt, a matematikus, a logikus, a metafizikai rendszerépítő gyönyörűsége, valamint mindazoké, akik a tökéletességet az életnél többre becsülik.” Ez az, ami Hétil s ugyanakkor Szabó Lőrinc számára is idegen. A regényalak és a költő-barát szerint a létezés világa nem meghatározható. Az ember valóságlátása az érzések, az érzéki tapasztalatok katalógusával törekedhet a teljességre. A létező csak minden egymással ellentétes gondolat által idézhető meg. Ami rossz, az pedig a személyes tapasztalatom szerint rossz, ami jó a személyes tapasztalat által az.
A modell és a regényalak azonosságáról természetesen csak feltételesen, erős megszorításokkal beszélhetünk, de az arckép, ha helyenként torzan is, ha homályosan is, tükre Szabó Lőrinc és Kodolányi János ellentmondásokkal, feszültségekkel terhes barátságának. A Hétil-ábrázolatból kiderül: Szabó Lőrincet érzéketlennek tartotta Kodolányi bizonyos transzcendens tartalmak elismerésére. A költő szkepsziséből következően nem fogadott el irracionálisnak látszó, csak vallásosan megközelíthető összefüggéseket. Hétil, akárcsak Szabó Lőrinc képtelen megtenni a hit irányába történő fordulatot. Részben úgy jelenítette meg Hétilt, amilyennek Szabó Lőrinc is ábrázolta önmagát a Hitetlenség büntetése című versében. Olyan valakinek, aki portól porig tartó földi létét kilátástalanul szánalmasnak érzi, miközben emészti saját isteni tehetségének tudata, az afelett érzett gőg. Megvan benne a transzcendens lény, a transzcendens tér iránti vágy, de hiányzik belőle a hit, mellyel a vágy valósággá válna. Kétségbeesése ebből ered. Ezért egész élete összenő a halállal. Szavait, cselekedeteit a félelem jellemzi. Hiába a gondolat, a képzelet gazdagsága, ha mindez az elmúlással elveszíti értékét és lényegét, s ugyanakkor a képzelet által teremtett magasabb valóság hit nélkül megalázó számára. Hétil sorsában, Hétil szavaiban Kodolányi Szabó Lőrinccel szembeni várakozásai és e várakozások szülte csalódásai, ki nem mondott és kimondottan visszhangtalanul maradt vagy félreértett mondatai, vádjai fogalmazódtak újra. Az ábrázolásban azonban érzékelni a tehetség iránti csodálatát.
A regényben elragadtatással, helyenként azonban kíméletlenül szólt a költőről: „És mégis… Ma már tudjuk, hogy az a néhány szent dal, ami ebből a vízözön előtti időből kőbe vésve fönnmaradt, a szegény, a mellőzött, a megalázott, a kétségbeesett Hétiltől származik. Édes sorok, zengő szavak, nehéz pompájú jelzők, izzó szerelmi szenvedély… Hová lettek Szurippak dédelgetett koszorús költői? Eridué? Hol vannak Aztlán rézoszlopai, s rajtuk az istennők szépségét, jóságát, termékenységét magasztaló örök szavak?”; „Hétil csak aznapra gondolt: egy kis elismerésre, néhány mina ezüstre… S mégis az örökkévalóságnak írt! Ezüstöt pedig nem látott.”; „Mert ugyan ki fakadt volna rajta kívül oly keserű panaszra, oly szárnyaló csüggedésre ki lett volna képes, mint Hétil? Ki járt oly reménykedve Samas Lamasszinál s más barátainál, ki baktatott aztán oly letörten, nagy száját sírásra torzítva, kezét dühösen ökölbe facsarva, szemébe lógó hajjal, lent a mélységben, ahol már a semmi is hegyorom? Ki keringélt a városban céltalanul, meg-megállva a templom lépcsőjén, s a fölfelé igyekvő ifjú nők szoknyája alá lesve, a sarki jogtudósoknak kétségbeesett fogas kérdéseket föltéve, a faedényárusokat megállítva, s áruikat fitymálva? Ki átkozhatta meg Utnapistimot, Ur-Ba’út, Gubbubut, Samas-Lamasszit oly fenségesen, oly aljasul, oly kutyának szánt indulattal? Csak Hétil. – Ha abból az elsüllyedt korból ezrével maradtak volna fenn költemények, ha múzeumaink telve volnának Aztlán rézoszlopaival, Csics-en Ica, Kaba, Uszmal, Akke, Icamal, Tikul, Szajil teleírott köveivel, Ofir, Zimbabve s más elsüllyedt birodalmak emlékeivel, e sok ezer mű között is első pillantásra fölismerhetnők Hétil költeményét, amelyben romolhatatlan szavakkal írta meg a világ forgásáról alkotott véleményét, s örökített meg olyan pillanatot, amely, bár régóta elröppent már az égitestek sugarain, mégis kőnél szilárdabban örökké megmarad! – Holott Hétil csak megállt a halpiacon, s morgó ajkára alig figyelve, fogalmazott meg egy röpke, igen-igen keserű pillanatot.”
Kodolányi Júlia, az író leánya így emlékezett vissza arra, hogyan fogadta Szabó Lőrinc a regényt: „Megjelenése után, 1948-ban, egyvégtében olvasta el, éjszakáját is rászánva. Másnap délután beállított pasaréti lakásunkra egy bekeretezett színes levelezőlappal. A képen a babiloni Istár-kapu látható. Néhány sort írt alá, hozott magával képakasztó szöget, kalapácsot, s felakasztotta apám fekhelye fölé.”
 
Irodalom
SZABÓ Lőrinc, Bírákhoz és barátokhoz, Bp., Magvető, 1990, 172.
SZABÓ Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, Bp., Szépirodalmi, 1974.
SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, kiad. LENGYEL TÓTH Krisztina, jegyz. JÁVORKA Gabriella, KISS Katalin, LENGYEL TÓTH Krisztina, Bp., Osiris, 2001.
KODOLÁNYI János, Vízöntő. Mese, Bp., Szöllőssy, 1948, I–II.
KODOLÁNYI János, Csendes órák, Turul, 1942.
KODOLÁNYI János, Zárt tárgyalás, Turul, 1943.
Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése, kiad., előszó ifj. KODOLÁNYI János, Mundus, 2000.
Ne panaszold a magányodat!: Kodolányi János levelezése Szabó Lőrinccel és Mikes Klárával 1948–1957, kiad., előszó, jegyz. HORÁNYI Károly, Bp.,Argumentum, 2002.
KODOLÁNYI Júlia, Apám, Bp., Magvető, 1988.
KABDEBÓ Lóránt, Az összegzés ideje, Bp., Szépirodalmi, 1980, 125–206.
KABDEBÓ Lóránt, A politikus létezés: bűn és büntetés (Kodolányi János: Vízözön), Jelenkor, 1989/9.
KABDEBÓ Lóránt, Az egymást átjáró hangnemek polifóniája: A cselekvés és önfelépítés korrekciós narrációja Kodolányi János Vízöntő című regényében, Tiszatáj, 2001/1.
TÜSKÉS Tibor, Kodolányi János, Magvető, 1974.
CSŰRÖS Miklós, Regény a mítoszok határán: Kodolányi János pályája 1945 után, Literatura, 1975/2.
SZALAI Éva, Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete, Életünk, 1989/8.
HORÁNYI Károly, Kétféle nemzetstratégia, kétféle emigráció: Kodolányi vitája Máraival, Kortárs, 1999/9.
SZENTKUTHY Miklós, Szabó Lőrinc: Tücsökzene (1947), = Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma, Magvető, 1985.
Mircea ELIADE, Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem, Bp., Európa, 1993.
Thomas MANN, József és testvérei, Bp., Helikon, 1968.
 
A tanulmány létrehozásának dátuma: 2004-07-07
Utolsó frissítés: 2004-07-07